VKF! XIV. Magyar ízek

Minő szerencsés egybeesés, hogy épp a blogom első születésnapján hirdethetem meg a Vigyázz, Kész, Főzz! 14. fordulóját, melynek Fakanál kollegina jóvoltából lehetek soros háziasszonya. Eddig is minden fordulóját élveztem a játéknak, most viszont nem én készülök vendégségbe, hanem magam vagyok a vendéglátó. Olyan a hangulatom is mintha vendégeket várnék, bár ezennel nem a menüt tervezgetem izgatottan, hanem magán a mottón töröm a fejem, ami nem kevésbé izgalmas feladat. Sokáig vívódtam magammal, miután megírtam a szöveget, hogy vajon jól választottam-e témát, de mindenképp olyasvalamit szerettem volna kitalálni, amelybe sokan szeretnének, könnyen és szívesen be is tudnak kapcsolódni. Úgy gondolom, hogy a magyar konyha pont megfelel ennek a kritériumnak, elvégre ezen nevelkedtünk, és úgy ismerjük mint a tenyerünket.

Vagy tán mégsem? Az utóbbi időben igencsak csorbát szenvedett a mi világszerte jónak hitt konyhánk hírneve. Soha ennyi negatívumot nem hallottam, nem olvastam róla mint az elmúlt egy évben. Határon innen és azon túl is csökkent a renoméja, mondván egyike a legegészségtelenebbeknek, zsíros, nehéz, egyhangú, fantáziátlan és elavult, az alapanyagaink pedig igénytelenek, rossz minőségűek. Kétségtelen, hogy számos olyan elemet tartalmaznak a fogásaink, amelyek nem kifejezetten játszanak egészségmegőrző szerepet, de sok esetben ezek elhagyhatatlanok vagy csak nehezen helyettesíthetőek mással. Ha csak tehetem, mégis sokszor magyaros ételekkel várom a vendégeimet. Ilyen alkalmakkor szerintem igazán szemet lehet húnyni a tejföllel való locsolkodás és egyéb hasonló bűnök fölött.
Szeretetem és ragaszkodásom ellenére azt is be kell látnom, hogy elbírna egy kevés reformot és némi időszerű modernizálást. Függetlenül attól, hogy modern vagy hagyományos-e, most magát a magyar konyhát szeretném a középpontba állítani minden jó-, és a kevésbé előnyös tulajdonságával egyetemben. Utóbbin természetesen kreatív módon lehet csiszolni és mértékletesen változtatni anélkül, hogy elveszítse a karakterét. Azt hiszem ez jelenti benne majd a legnagyobb kihívást. Kezdjünk neki mégis játékosan:

Képzeljétek, hogy messzi földről érkezett vendéget vártok egy igazi magyaros ebédre/vacsorára. Nem szempont, hogy a kiválasztott étel -vagy akár egy komplett menüsor- a kötöttfogású hagyományos magyar, vagy csupán a "magyaros ízvilágú" átreformált kategóriába tartozik. Készítsétek el a számotokra legkedvesebbet, függetlenül attól, hogy elő-, fő- vagy utóételről van szó, és persze arra is számítsatok, hogy ha elégedett a vendég, akkor biztos szívesen magával vinné receptet is...

Mielőtt most sokan lazán legyintve nekifognának a füstöltszalonnás-hagymás lecsóalap elkészítésének, ötletforrásként megemlíteném a környező országok konyháinak befolyását, amelyek nem kis szerepet töltenek be a miénkben. Bár sok ételünkről úgy gondoljuk, hogy ősrégi magyar gyökerei vannak, egy kis kutatás során sokukról kiderül, hogy a török, szerb, román, cseh, osztrák, vagy a horvát konyha jóvoltából kerültek hozzánk és honosodtak meg az évtizedek, évszázadok elteltével. Háttérinfó formájában ezekről a behatásokról is jó lenne többet megtudni, de ugyanilyen izgalmas lehet a tájjellegü konyhával is közelebbi ismeretségbe kerülni. Vajon mit takar a bakonyi, erdélyi, vasi, gödöllői, vagy szabolcsi meghatározás, miben különböznek az egyes vidékek konyhái? Mitől Jókai az a híres bableves, és miért nevezik Csákynak a bizonyos rostélyost? Miért híres -és híres-e egyáltalán?- a makói hagyma és a kalocsai paprika. Ki az a Czifray István és milyen szerepet tölt be Gundel Károly a magyar gasztronómiában?

Miután magát a témát körülírtam, közzé tenném azt a nem kötelező, illetve teljesen szabadon választható opciót is, amelyre fent már utalást tettem. Tudatában vagyok annak, hogy vékony a jég, mégis megkockáztatom és rámerészkedek, hátha nem szakad be alattam. Akinek kedve van, és módjában áll a magyar mellett egy második nyelven is közölni a bejegyzését, az kérem ne fogja vissza magát! Természetesen nem probléma az sem, ha valaki nem vállalkozna a kétnyelvűségre, mint ahogy fent írtam már, ez csak egy lehetőség, mégis üdvözölném, ha minél többen kedvet kapnának hozzá. Tudom most sokakban felvetődött a kérdés, hogy vajon mire is jó ez a bonyolítás?

Nos, tegyük a kezünket a szívünkre kedves bloggertársak, és azok is akik csak olvassák a blogokat: Néhány éve még azt sem tudtuk, hogy mi fán terem a gasztroblog, ma pedig már kényelmesen hátradőlve várjuk naponta a feedeket kedvenceink újabb megmozdulásairól, anélkül, hogy végigzongoráznánk őket egyenként. Hála ezeknek a blogoknak mostanság már mindenki tisztában van vele, hogyan kell konfitálni és kandírozni, hogyan készül a paradicsomos raita, mi a lassi és a chutney titka. Pierre Hermé párizsi üzletének a címét még álmunkból felriasztva is kívülről fújjuk, betéve ismerjük az autentikus guacamole és a kristálytiszta consommé receptjét mellesleg pedig lazán felsoroljuk a crème brûlée és a creme caramel közötti különbségeket. Evvel ellentétben a mi magyar nyelvű gasztroblogunkra betévedő idegenek maximum egy röpke pillantást vetnek a fotóra, mielőtt bezárnák az ablakot, nemhogy ötletet merítenének. Jobbik esetben néha annyit hagynak hátra , hogy "bár szép a fotó, de sajnos egy szót nem értek a szövegből". Véleményem szerint 1-1 bejegyzésünk -vagy csupán maga a recept- két nyelven való közlése egy kicsit megnyitná a mi zártkörű gasztroblog szféránkat a világháló felé, és mi más lenne hivatottabb az idegen nyelvű közzétételre egy magyar blogon, mint maga a magyar konyha!

Csapjunk hát a lecsóba!

A pályaműveket legkésőbb április 6-ig, azaz vasárnap estig várom a macikonyha kukac citromail pont hu címre. A rendezvényen a kereskedelmi célú blogokon, honlapokon és cégeken kívül részt vehet bárki, akinek van blogja, csakúgy, mint akinek nincs. (Fakanálnak köszönöm a kölcsönvett mondatot!) A bloggal nem rendelkezők e-mail címemre beküldött pályázatait szívesen közzéteszem itt helyben.